Hogyan veszíti el két ember önmagát – és hogyan találhatják meg kapcsolatukban egymást újra?

Amikor két seb találkozik: a túlfelelős és a felelőtlen rejtett tánca

Van valami különös csend abban, amikor két ember egymás mellé kerül az életben. Kívülről sokszor úgy tűnik, mintha minden a helyén lenne: az egyikük erős, stabil, terhelhető, a másik pedig könnyed, sodródó, néha kicsit szétszórt. Mintha ez így lenne megírva, mintha egymás hiányait töltenék ki, mintha ez adná a kapcsolat egyensúlyát. De ha az ember mélyebbre néz, észreveszi, hogy ez az egyensúly csupán látszat. Valójában két régi történet találkozik bennük, két gyermekkori tapasztalat, amelyek észrevétlenül összekapaszkodnak, és újraírják egymás jelenét.

A túlfelelős ember általában nem erősnek született. Nem azért vállal mindent, mert ő szeretné így. Gyerekként gyakran tapasztalta meg azt, milyen az, amikor a világ meging, amikor nincs felnőtt, akire támaszkodni lehet, amikor az otthon inkább káoszt, mint biztonságot jelent. Ilyenkor egy gyermek kénytelen túl hamar felnőni, kénytelen érzelmeket tartani, feladatokat cipelni, csendben megérteni, miért nem működnek a felnőttek körülötte. Ez a fajta korai érés nem ajándék, hanem túlélő stratégia. Aki túl sokat cipelt gyerekként, felnőttként is úgy érzi, hogy ha ő nem figyel, ha nem tartja egyben a dolgokat, akkor a világ újra széthullhat. Így lesz a felelősség az otthona, a kontroll a menedéke, a felnőttség pedig a pajzsa, amit nem mer letenni. Mert mélyen benne még mindig él az a kisgyerek, aki egyszer már megtapasztalta, milyen az, amikor nincs, aki gondoskodjon róla.

A felelőtlennek tűnő ember egészen másból érkezik, de ugyanúgy sérülten. Ő nem azért könnyed, nem azért sodródó vagy kiszámíthatatlan, mert nem érdeklik a dolgok, vagy mert nem lenne képes felelős döntésekre. Sokkal inkább azért, mert gyerekként túl sokszor érezte: bármit csinál, az nem lesz elég jó. Hogy a döntéseit megkérdőjelezik, hibáit keményen büntetik, és minden próbálkozása mögött ott leselkedik az újabb kudarc lehetősége. Egy ilyen gyermek könnyen megtanulja, hogy a legbiztonságosabb, ha nem vállal semmit. Ha nem dönt, nem téved, ha nem lép, nincs min számon kérni. Felnőttként ebből nem könnyelműség lesz, hanem félelem. A szabadság mögött ott a rettegés a hibázástól, a lazának tűnő viselkedés mögött pedig a mély meggyőződés: "ha felelősséget vállalok, biztosan baj lesz belőle".

Ott, ahol a félelmek összekapaszkodnak: a párkapcsolati játszma, amiről senki sem beszél

Amikor ezt a két emberi történetet egymás mellé tesszük, hirtelen érthetővé válik, miért vonzzák egymást még akkor is, amikor látszólag az ellentétei annak, amire szükségük lenne. A túlfelelős talál valakit, akinek a gyengesége igazolja az ő erejét, és aki mellett maradhat abban a szerepben, amit gyerekként kényszerből, felnőttként pedig megszokásból visel. A felelőtlen pedig talál valakit, aki helyette dönt, aki mögé oda lehet bújni, aki leveszi róla a terhet, amitől ő egész életében menekült. Így lesz a két seb egymás kiegészítő párja. Így tart fenn a fájdalom egyensúlyt ott, ahol valódi egyensúly sosem volt.

És minél tovább tart ez a dinamika, annál inkább átalakul a kapcsolat. A párkapcsolat lassan elveszíti felnőtt jellegét, és észrevétlenül alakul át szülő–gyerek kapcsolattá. A túlfelelős irányít, tanít, figyel, számon tart, mintha mindent jobban tudna, mintha a másik valóban nem lenne képes felnőni. A felelőtlen pedig egyre kisebbre húzódik, egyre bizonytalanabb lesz, egyre kevésbé meri megmutatni az erejét, ahogy a gyerek teszi, akinek minden lépését mások ellenőrzik. Ilyenkor a kapcsolat elvész. A szenvedély eltűnik, a könnyedség megfakul, a találkozás helyét átveszi egy fájdalmas játszma, amiben mindenki ugyanazt a gyerekkori érzést éli újra: az egyik azt, hogy megint egyedül maradt, a másik pedig azt, hogy sosem elég jó.

A játszma, amelyben mindketten elvesznek: két gyerekkori történet találkozása

Néha azonban a történet nem ilyen egyszerű. Sok kapcsolatban a szerepek nem rögzülnek végleg, és nem lehet azt mondani, hogy a felelősség mindig ugyanazon a vállon pihen, vagy a könnyedség mindig ugyanazon az oldalon jelenik meg. Van, amikor ez a dinamika hullámzik, cserélődik, mintha két emberben két különféle történet élne, és időnként felcserélnék egymást. A túlfelelős egyszer csak kifárad, és átcsúszik a sodródásba, a felelőtlen pedig hirtelen megfeszül, és a vállára vesz mindent, mintha fordítva indulna el bennük az a gyerekkori reflex, amelyből az egész kapcsolati játszma született. Ilyenkor egy külső szemlélő számára úgy tűnhet, mintha végre egyensúlyba kerülnének, valójában azonban csupán arról van szó, hogy a régi sebek másik arca mutatkozik meg. Mert mindegyik szerep mögött ott van a félelem ugyanúgy: az egyik nem bírja tovább a terhet, a másik pedig nem bírja tovább a tehetetlenséget.

Ez a váltakozás sok pár számára megtévesztő. Elhiszik, hogy most talán minden rendben lesz, mert mintha cserélődnének a szerepek, mintha mindketten képesek lennének arra, amire a másik nem volt. De a játszma lényege éppen ez: hogy egyikük sem tud sokáig benne maradni a másik szerepében. Rövid ideig igen, egy-egy időszak erejéig talán meg is mutatják, milyen lenne a kapcsolat, ha valóban egyensúlyra találnának. Aztán valami láthatatlan erő visszarántja őket abba, amit ismernek. Mert lehet ugyan felnőttként másként viselkedni, de a test, az idegrendszer, a lélek mélyén őrzött gyermekkori tapasztalatok hangosabbak tudnak lenni bármilyen szándéknál.

A félelem ritmusa: amikor a párkapcsolat szerepekbe zár

Az ember azért nem tud kilépni egy ismétlődő szerepből, mert a sebe biztonságosabbnak tűnik, mint a gyógyulás. A régi fájdalom ismert terep. Ahhoz hozzá lehet szokni. Ott már nem ér meglepetés, nem fenyeget váratlan veszteség, nem kell ismeretlen érzésekkel szembenézni. A túlfelelős azért nem meri letenni a terhet, mert úgy érzi, ha nem ő tart mindent, akkor ugyanaz a félelem tér vissza, amit gyerekként átélt: a világ szétesik, és ő magára marad. A felelőtlen pedig azért nem meri vállalni a felelősséget, mert attól tart, hogy ha most lép, ha most dönt, ha most hibázik, akkor újra ott találja magát ugyanabban a kiszolgáltatott helyzetben, ahol valaha oly sokszor megütötte a lelkét. Ez a játszma nem azért nem ér véget, mert az emberek nem akarnak változni. Sokkal inkább azért, mert a változás mindig félelmetesebb, mint a megszokott fájdalom.

És ebben a belső ingázásban, ebben a hol erre, hol arra billenő kapcsolati táncban könnyű elveszíteni azt, aki valójában vagyunk. Mert minden szerep, legyen az erős vagy könnyed, felelős vagy felelőtlen, csak a múlt lenyomata. A szabadság ott kezdődik, ahol az ember ezt felismeri. Amikor megérzi, hogy nem kell se magasabbra nőnie, se kisebbé zsugorodnia, csak mert a másik sérülése más ritmust diktál. A kilépés útja mindig belülről indul, csendesen, akkor, amikor valaki először meri kimondani magának, hogy többé nem akar gyerek lenni ott, ahol felnőtt dolga van, és többé nem akar szülő lenni ott, ahol társat szeretne látni.

A szerepek mögött: hogyan veszik el egymásban a párok, és hogyan találhatnak vissza?

A szerepek váltakozása tehát nem a gyógyulás jele, hanem a seb próbálkozása arra, hogy valahogy mégis egyensúlyban tartsa a kapcsolatot. A valódi egyensúly pedig csak akkor jön el, amikor már egyiknek sem kell szerepet játszania. Amikor mindketten rá mernek nézni arra, honnan érkeznek, és hova tartanak. Amikor már nem a félelem, hanem a kapcsolat szólítja őket. És ekkor, bármilyen lassan is, de megszűnhet a váltakozás, és a két ember végre ugyanazon a helyen, valódi önmagukból találkozhatnak.

Családállítás Zolival és Timivel